Barcsay Jenő

(Katona, 1900. jan. 14. - Bp., 1988. ápr. 2.)festő, grafikus Erdélyi fejedelmi család leszármazottja. 1919-ben iratkozott be Budapesten a Képzőművészeti Főiskolára. Mesterei Vaszary János és Rudnay Gyula voltak. 1926 őszén egyéves ösztöndíjjal Párizsba utazott. Elementáris erővel...

(Katona, 1900. jan. 14. - Bp., 1988. ápr. 2.)
festő, grafikus

Erdélyi fejedelmi család leszármazottja. 1919-ben iratkozott be Budapesten a Képzőművészeti Főiskolára. Mesterei Vaszary János és Rudnay Gyula voltak. 1926 őszén egyéves ösztöndíjjal Párizsba utazott. Elementáris erővel hatott rá Cézanne festészete. 1927-ben Itáliában járt, ahol a quattrocento festészet embereszménye, a testek tömegének ábrázolási módja kötötte le figyelmét. 1929-30-ban ösztöndíjasként ismét Párizsban dolgozott. Ekkor a kubizmus képalkotási törvényeivel foglalkozott. 1931-től 1945-ig a Fővárosi Iparostanonc Iskolában, 1945-től nyugdíjazásáig a Képzőművészeti Főiskolán tanított. A főiskolán a modern magyar művészet valamennyi alkotóját tanította alakrajzra. Egyénisége tanítványai körében fogalommá vált.

Korai műveit komor, drámai erő, mély fény-árnyék hatások jellemzik. 1926-ban impresszionisztikus jellegű műveket festett. Párizsi útja után vált a szerkezet alapvető képformáló erővé művein. Itáliai tanulmányútja hatásaként az embereket pszichikai gesztusok nélkül, statikusan, kiegyensúlyozott pózokban ábrázolta. 1929-től a főként Szentendréről és a környező tájról készített művein alakította ki sajátos stílusát, mely a konstruktivizmus egyfajta magyar változata. Lényegre törő szemléletét a szerkezeti vonalak hangsúlyozása, a tér és a forma problémáinak következetes kutatása, konstruktivista elven szerkesztett képi rend jellemzi. Művészetében a geometrikus módon absztrahált kompozíciók, konstruktivista tájképek és figurális ábrázolások egymást áthatva, egymással párhuzamosan jelennek meg.

Festészete mellett igen jelentős egész pályáját végigkísérő murális munkássága és grafikai tevékenysége is. Jellegzetes művei: Kintornás (1924); Munkáslány (1928); Szentendre (rézkarc, 1931); Dombos táj (1934); Önarckép (kréta, 1949); Ülő nő (1958); Szentendrei templom kereszttel (1962); Képarchitektúra (1963); Szentendrei mozaikterv (1968, felállítva), a Nemzeti Színház előcsarnokának mozaikja (1968, felállítva); Kék hangulat (1972); Fekete fehérkompozíció (1981).

Munkásságának elismeréseként megkapta a Kossuth-díjat (1954), az érdemes művész (1964) és a kiváló művész (1969) kitüntetést.