Liszt Ferenc

Doborján, 1811. okt. 22. - Bayreuth, 1886. júl. 31. zeneszerző és zongoraművész

A gyermek Liszt Ferenc zenei nevelését édesapja kezdte, aki az Esterházy-uradalom gazdatisztje volt. Nagyon hamar kiderült a gyermek zenei tehetsége: első koncertjeit kilencéves korában Sopronban és Pozsonyban adta.

1821-ben Bécsben Czernynél és Salierinél tanult, és itt is sikeres koncerteket adott. Hogy tovább tökéletesítse tudását, 1823-ban apjával Franciaországba utazott. Zeneszerzést tanult, kapcsolatba került a párizsi szellemi élet jelentős képviselőivel. Döntő hatással volt kiteljesedésére, szellemi fejlődésére Chopin, Berlioz, Paganini, Lamartine, Lamennais, Heine, George Sand, Delacroix munkássága, személyisége. Ottani hangversenyei egyre népszerűbbek lettek. Franciaországon kívül koncertezett Londonban és Svájcban is. 1835-ben a genfi konzervatórium tanára lett.

Nemcsak a zene érdekelte, odafigyelt a közügyekre is, rokonszenvezett a haladó polgári mozgalmakkal, áldozatot hozott a rászorulókért, hangversenyt rendezett a pesti árvízkárosultak javára (1838), fedezte a bonni Beethoven-emlékmű felállításának költségeit (1839), alapítványt hozott létre a pesti Nemzeti Zenede létesítése (1840) érdekében.

Az 1840-es években már Európa-szerte ismert zongoraművész volt, akinek minden fellépése ünnepi eseménynek számított. A nagy koncertturné után 1840-ben Pesten hangversenyezett, ahol először mutatkozott be karmesterként. Párizsban ismerkedett meg R. Wagnerrel (ő lett később Liszt leánya, Cosima férje). Koncertezett Berlinben, Szentpéterváron, járt Romániában és Erdélyben is. 1848-tól 61-ig Weimarban a hercegi udvar karnagya volt, de hazájával sem szakadtak meg a kapcsolatai. 1856-ban az ő ünnepi miséjével szentelték fel az esztergomi székesegyházat, Pesten bemutatták Hungaria című szimfonikus költeményét.

Mivel az egyháznak akarta szentelni zeneszerzői munkásságát, Weimar után Rómába utazott. Pesten a Nemzeti Zenede negyedszázados jubileumi ünnepségén, 1865-ben az ő vezényletével mutatták be művét, a Szent Erzsébet legendáját. A koronázási miséje 1867-ben ismét Pestre hozta. A következő éveit megosztva Rómában, Weimarban és Budapesten töltötte. A zenetudósok értékelése szerint a XIX. század zeneművészetének egyik vezéralakja, a radikális romantika (Berlioz, Wagner stb.) képviselője és fáradhatatlan apostola, a berliozi programzene-elvnek folytatója és beteljesítője.

Zongoraművészként is a legjobbak között tartják számon, aki szuggesztív előadó volt, és magas fokra fejlesztette technikai tudását is. Emlékét Weimarban és Budapesten múzeum őrzi, az ő nevét viseli a budapesti Zeneakadémia.

Főbb művei:

Szimfonikus költemények:

A-dúr zongoraverseny (1839, 1849, 1857)
esz-dúr zongoraverseny (1849, 1853)
Haláltánc (1849, 1853, 1859)
Fantázia magyar népdalokra (1852?)
Faust-szimfónia (1854-57)
Dante-szimfónia (1855-56)
Mephisto-keringő (1860)

Zongoraművek:

Egy utazó naplója (1835-36)
Vándorévek (I. sorozat, 1836-1855, 2. sorozat, kb. 1838-49, 3. sorozat, 1872-77)
Kromatikus galopp (1838)
Magyar rapszódiák (1847-85)
Consolations (1849-50)
2 polonaise (1851)
Papagini-etüdők (1851)
Transzcendentális etüdök (1851)
h-moll szonáta (1852-53)
h-moll ballada (1853)
Velence és Nápoly (1859)
Két koncert-etüd (kb. 1863)
Legendák (kb. 1863)
Spanyol rapszódia (kb. 1863)
Magyartörténelmi arcképek (1870-85)
Fantázia és fúga a B-A-C-H témára (1871?)
Csárdás macabre (1881-82)
Három elfelejtett keringő (1881- 83)
a csárdás (1884)
stb...