Nagy László

Felsőiszkáz, 1925. júl. 17. - Budapest, 1978. jan. 30. költő, műfordító

Szülőfalujában, Iszkázon járt elemi iskolába, majd a pápai református kollégiumban folytatta tanulmányait. Ekkor születtek első, keserű hangú, kamaszosan szomorkás versei. Eredetileg festőnek készült, 1946-ban népi kollégista lett Budapesten. Az Iparművészeti Iskolán Borsos Miklósnál tanult alakrajzot, a Képzőművészeti Főiskolán festő tanszakán pedig Kmetty János növendéke volt. Végül magyar irodalom és filozófia szakos hallgató lett a bölcsészettudományi karon.

Első verseit és lírai önéletrajzát a Valóság közölte 1947-ben, műveit az otthonról hozott népköltészeti gyökerek mellett József Attila költészetének hatása jellemezte. A korabeli kritikusok elsősorban verseinek zeneiségét, és a versritmus megújítására való törekvését méltányolta. Első kötete, a Tűnj el, fájás 1949-ben, a könyvnapra jelent meg. Egy ösztöndíjnak köszönhetően 1949 őszétől Szófiában tanult, de később is többször visszatért Bulgáriába. Műfordítóként elsősorban délszláv, bolgár, albán, magyarországi cigány és keleti finnugor műveket, népdalokat ültetett át magyar nyelvre, de tolmácsolta a spanyol, angol, francia, német, lengyel költők verseit is, különösen kiemelkedők García Lorca fordításai.

Az 1950-es években költészetében a dal mellett megjelent a lírát az epikával ötvöző versforma, az úgynevezett hosszúének. Idetartozó legjelentősebb művei a Gyöngyszoknya (1953), A vasárnap gyönyöre (19559). Gyűjteményes kötetébe (Deres Majális, 1957) besorolta legkorábbi, még nem publikált verseit is. Nagy hatású voltak az 1956-os Himnusz minden időben versei is, melyekben egy idealizált világot szembesített valóság ellentmondásaival. Hosszúénekei sorából kiemelkedik még a Búcsúzik a lovacska (1963), és szerelmi költészetének egyik csúcsa, a feleségének, Szécsi Margit költőnőnek ajánlott A forró szél imádata (1963).

A következő, 1957-től 1965-ig számítható második költői korszakának a legjelentősebb műve a Menyegző (1964). 1966-ban Arccal a tengernek címmel gyűjteményes kötete jelent meg. Ekkor már a magyar irodalom élvonalához tartozott, nagyon sok fiatal költő tekintette mesterének. Pályájának erre a szakaszára jellemző, hogy igyekezett minél jobban visszahúzódni a valóság elől, mint "versben bujdosó" elsősorban a költészetnek élt.

Munkásságának elismeréseként megkapta a József Attila-díjat (1950, 1953, 1955) és a Kossuth-díjat (1966) is. Műfordításaiért elnyerte a bolgár Cirill és Metód-rendet, 1968-ban pedig a Sztugai Nemzetközi Költői Estek nagydíját.